Hetek óta ugyanaz a menetrend. Újra és újra lejátszod a fejedben a történteket. Mindig ugyanaz a vége. Hibáztál, de mégsem emiatt hullott szét minden. Nem hisz neked, azt mondja hazug vagy, miközben ő hiteti el a világgal, hogy nem létezel. Mintha az együtt töltött hónapok, minden, amit magadból adtál csak egy bolond ember agyszüleménye lenne. Nem érted, azon gondolkozol mi ennek az oka. Talán tényleg van más, mindig is volt más melletted, te pedig csak egy mellékutca voltál? Vagy te voltál a sötét folt a makulátlannak tűnő életében? Vagy miért? Magadat okolod, hogy nem vagy elég jó, nem vagy elég, nem illessz bele abba a kitalált világba, amit magáról alakított ki. Mi olyan van benned, ami kevés, ami csak addig működött, amíg csak a titka voltál? Hát nem érzi, mit okoz ezzel? Ha legalább elmondta volna az okát, ha esélyt adott volna, hogy megértsd, másképp történhetett volna minden, de erre még mindig nem kaptál magyarázatot. Így maradnak a te elméleteid, amiben csakis magadat tudod okolni. Szinte érzed,ahogy egyre jobban mész össze a teher alatt, és szép lassan megfulladsz.
Kérdések milliói, válasz nincs, hogyan lenne hisz te sem kaptál rá.
Mi kaptál helyette? Vádaskodást, hibáztatást. Egy gyorsan ítélő bíróság előtt találtad magad egyik pillanatról a másikra, a védőbeszédedre senki sem volt kíváncsi.
Hiába sorakoztattad fel a bizonyítékokat, nem számít mit mondasz, a bíróság döntött: bűnös. A vádirat szerint a legnagyobb bűnöd az volt, hogy te felvállaltad volna, őt és mindent, amit ő jelentett neked. Elhitted, hogy ez tényleg igazi, hogy végre neked is kijár a jó. Nem is ellene követted el a hibát, hanem inkább magad ellen. De egyebet nem tettél, a többi csak koholt vád, amit rád húztak, és te hiába bizonyítanád, bizonyítod az ellenkezőjét, nincs értelme, nem hagyják. Hogy miért? Harag, dac, ez olyan sokszor átveszi a hatalmat felettünk, nem látunk túl ezeken. Hirtelen csalódást, bánatot érzünk, amik persze természetes reakciók, csak nem a legjobb tanácsadók. Vagy talán csak hibáztatni akar, téged, eldöntötte magában, hisz valakit kell, akkor már miért ne te legyél az. De tudod eljön majd az a nap, amikor meg fogja tudni az igazságot, és bánni fogja, amit veled tett. De ettől neked nem fáj kevésbé…
Te pedig belefáradtál…
Szabadságot adtál neki, lehet túl nagyot, mert már azt sem tudod mit higgy el neki.
Amikor azt mondta a szerelmet jelented, hogy szeret, hogy nagyon boldog veled vagy ahogy bizonygatta csak te vagy neki. Vajon igaz volt bármi is? Hónapok… Hiszen, ha ő letagadja mindezt, talán feléd sem volt igaz- ezen töprengsz
– Nem, az nem lehet… győzködöd magad.
Véded magad előtt, foggal körömmel harcolsz érte magaddal szemben.
Szeretett? Ha válasz mégis igen: akkor vajon szeret még? Hiányzol-e úgy neki, ahogy ő neked minden egyes levegővételnél? Gondol vajon rád, ahogy te őt látod mindenhol? Akar-e még téged, ahogy te még mindig akarnád őt?
Minden egyes kérdés egy újabbat szül, de ezekre ugyanúgy nem kapsz választ.
Nem tudod gyűlölni, még valahol meg is érted, miért ne tennéd, hisz neked is fájna mindez.Ahogy fáj most is, mert nem hisz neked. Nem hiszi el, ennyi idő után még mindig nem bízik benned annyira, hogy tudja, te ilyet nem tennél ellene.
Még mindig ugyanannak látod, egy nagyszerű és kivételes embernek, aki mégis olyan sok jót adott, függetlenül attól, hogy miért tette vagy hogy igaz volt -e. Te ezeket ott, akkor megélted, és ezért fejlődtél, vitt előre az utadon. De ez elmúlt, mostanra árnyéka lettél önmagadnak.
– Mondd mi a baj? Hova tűnt a csillogás a szemedből? – kérdezik.
Eltűnt. Jött valaki és ahogy meghozta amikor megjelent, elvitte amikor távozott. Kegyetlenül, mintha nem is létezett volna. Azóta fogoly vagy, saját lelked zártad kalitkába, nem akar repülni, már nem, nincs miért. Talán többet senki nem látja repülni, azt érzed. Hiszen mi értelme kiadnod, átadnod magad, ha a végén csak leláncolva érzi magát a haragtól, a bánattól?
– Jobb így neked, jön majd más- mondanák, de ezek üres frázisok, amik csak egyre mélyítik asebet a szíveden, ahol már így is nagy lyuk tátong.
Éjjel nem alszol, ha végre elpilledsz zihálva, izzadva ébredsz…
Meghasadt a szíved, minden egyes dobbanásba egyre jobban belehal.
– Ne dobbanj többet- néha azt kívánod, mert még érte élsz.- Ne fájj! – próbálod csitítani, de ilyenkor erőssebben szúr, megmutatva ezt nem te irányítod.
Akaratlanul látod magad előtt a vele töltött perceket, odavágysz, a karjaiba, hogy halld a hangját, érezd az illatát, bőrét a bőrödön.
– Elmúlik ez valaha? – kérdezed
Igen, amint meggyógyult a szív.
Ma még fáj, talán holnap is, nem tudni meddig…
Aztán egy nap már nem fáj. Egy nap már csak csendesen újra ütemre ver. Már nincs seb, nem vérzik, már csak egy heg marad. Ne bánd a hegeket, azok kellenek, azok mutatják min mentél keresztül, az utad. Minden egyes lépés formál, és tesz azzá, aki vagy. Lehet, hogy van, aki alábecsül, de a végén minden egyes mérföldkőnél csak erősödsz. Addig is kell a szívnek a heg, kell a lelkednek a heg, úgy ahogy a testednek. Emlékeztetnek arra, hogy sebezhető vagy, hogy ember vagy. Ezt sose szégyelld, nincs rá okod.
Most talán azt gondolod nincs semmid, pedig a tiéd a legtöbb amire ilyenkor a legnagyobb szükséged van: az idő. Ne sürgesd a folyamatot, ne láss neki foltozgatni a lyukakat, ezt hagyd meg neki.
A szíved együtt az idővel kart karba öltve tudják és teszik a dolgukat, csak tarts ki.
Borús az idő, esik, zuhog, tombol a vihar, de szépen lassan csendesedni fog és jön a szivárvány. De ne várd, ne hajszold, lehet néha elmarad, de akkor is elcsitul, hiszen nem eshet folyton.
Aztán egy nap már nem csak fekszel éjszaka az ágyadban, hanem végre alszol. Ilyenkor néha álmodban üzeneteket kapsz, ezzel jelezve: nem vagy egyedül. De van, hogy látod a fényt, érzed ahogy vonz, el is indulsz felé, de tudod, ha nem fordulsz vissza, akkor többet nem ébredsz fel. Megvezet, hogy ott nyugalom van, ott tényleg nem fáj semmi.keresztül, az utad. Minden egyes lépés formál, és tesz azzá, aki vagy. Lehet, hogy van, aki alábecsül, de a végén minden egyes mérföldkőnél csak erősödsz. Addig is kell a szívnek a heg, kell a lelkednek a heg, úgy ahogy a testednek. Emlékeztetnek arra, hogy sebezhető vagy, hogy ember vagy. Ezt sose szégyelld, nincs rá okod.
Most talán azt gondolod nincs semmid, pedig a tiéd a legtöbb amire ilyenkor a legnagyobb szükséged van: az idő. Ne sürgesd a folyamatot, ne láss neki foltozgatni a lyukakat, ezt hagyd meg neki.
A szíved együtt az idővel kart karba öltve tudják és teszik a dolgukat, csak tarts ki.
Borús az idő, esik, zuhog, tombol a vihar, de szépen lassan csendesedni fog és jön a szivárvány. De ne várd, ne hajszold, lehet néha elmarad, de akkor is elcsitul, hiszen nem eshet folyton.
Aztán egy nap már nem csak fekszel éjszaka az ágyadban, hanem végre alszol. Ilyenkor néha álmodban üzeneteket kapsz, ezzel jelezve: nem vagy egyedül. De van, hogy látod a fényt, érzed ahogy vonz, el is indulsz felé, de tudod, ha nem fordulsz vissza, akkor többet nem ébredsz fel. Megvezet, hogy ott nyugalom van, ott tényleg nem fáj semmi.
– Oda vágyom? – kérdezed magadtól. Mielőtt válaszolnál, dobban egyet a szíved. Az a szív, ami eddig csak haldokolt, most újra csendesen ütemre ver. És te mosolyogva ébredsz….
Belenézel a tükörbe és ott akkor megcsillan a fény a szemedben, újra…
(Kezdőkép: Unsplash)
