Reggel én is gyűrötten ébredek, a hajam kusza, arcomon még ott a párna nyoma.
Én is rutinszerűen megyek keresni magam a kávésbögre alján.
Én is magamra borítom a flakonokat zuhanyzás közben.
Nekem is egyformák a napok, de hálás vagyok, mert azt a feladatot minden nap én láthatom el, nekem küld köszönöm mosolyt a marcona főnököm.
Én is haragszom ha késik a buszom, mégis hálás vagyok, mert az azt jelenti várnak rám valahol.
Én is sziszegek, ha a lábamra lépnek, mégis hálás vagyok, mert mosolyogva mondhatom: “semmi baj”.
Nekem is nehezek a napok, én is dolgozom, néha elfelejtem mi az hogy ebéd, mégis hálás vagyok, mert hasznos vagyok.
A nyár nekem is forró, mégis hálás vagyok, mert simogatja a nap a bőröm. A tél nekem is hideg, mégis hálás vagyok, mert bevackolhatom magam a takaró alá forrócsokival a kezemben.
Nekem is kezdődik a második műszak munka után, és már az úton bombáznak az üzenetekkel: “Hozol cigit? Mit vegyek fel? Mikor jössz már? Mész boltba, vagy menjek?” Mégis hálás vagyok, mert belépve az ajtón azzal fogadnak:” Megjöttél? Te ma is milyen csinos vagy”
Én is arra vágyom, hogy csak lehuppanjak az édes semmittevésbe, ami kb. 2percre az enyém, mert már jönnek is: “jaj, ezek a fiúk… jaj, éhes vagyok… Jaj, kimostad a farmerem? Jaj, felvehetem a felsőd? „ Mégis hálás vagyok, mert magányos estéken ezekre a zsivajokra emlékezhetek.
Én is a nap végén lerogyva az ágyra azon gondolkodom, ezt hogyan élhettem túl, mégis hálás vagyok mert… hálás vagyok.
Én is örök elégedetlen vagyok magammal, vastag a combom, rövidek a lábaim, nagy a hasam (szerintem), kicsik a melleim, megnyúlt a bőröm, nekem is lenő a hajam, a körmöm, nekem is vannak falásrohamaim, én is összeveszek a ruháimmal, a mérleggel, a cipőimmel. Én is félek, vajon elég jó vagyok-e, és egyáltalán elég vagyok-e.
Nekem is vannak nehéz napok, amikor csakúgy haragszom a világra annak minden lakójával együtt, de ha megkérdeznéd mi bajom, nem mondanék semmit.
Én is hisztizek ha úgy van, én is annyiszor, de annyiszor verném magam a földhöz, mint egy kisgyerek.
Én is néha azon gondolkodom, ha eltűnnék a világról vajon kinek tűnne fel.
Én is megbántok embereket, akik a közel állnak hozzám, őket pláne. Én is mondok ki meggondolatlan dolgokat, mégis hálás vagyok, mert van kinek azt mondani odabújva vagy csak egy üzenetet küldve: „Békülünk?”
És tudom, bármennyire is haragszik rám, elmosolyodik, és megjelenik az a bizonyos mosolygödröcske az arcán… (mert az bizony mindenkinek van…).
Én is nő vagyok, annak minden jó és rossz hozadékával. Én is tartozni szeretnék valakihez, aki megkérdi a nap végén milyen volt a napom. Akinek, ha úgy kezdek egy mondatot, hogy „ez egy vicces történet”, már előre nevet, mert tudja olyan színpadi előadást kap, hogy már nyomná is kezembe az Oscart. Tartozni valakihez, akitől megkérdezhetem milyen napod volt, akinek felcsillan a szeme, hogy elmesélheti. Tartozni valakihez, aki büszke arra,hogy én vagyok neki és ő van nekem. Aki ha rólam van szó, kihúzza magát és azt mondja: “Ő az én csajom”
Én is a tökéletes barát, barátnő, testvér, anya .… szeretnék lenni, akiről tudják jó helyen vannak nála a titkaik, akinek mindig van egy jó szava, egy üveg bora, egy finom kávéja, egy dugi tábla csokija.
Aki mindig egy mosollyal és egy öleléssel várja őket, és hálás vagyok, mert ezért tehetek minden nap.
Én is nevetve akarok rohangálni az esőben…, bemenni egy boltba és játékból csakúgy felpróbálni a ruhákat…, állni a hídon és eljátszani a Titanic ikonikus jelenetét…, megbotránkoztatni az embereket, akikre, ha csúnyán néznek rám, egyszerűen csak felnőttesen kinyújtom a nyelvem…
Lefutni egy futóversenyt anélkül, hogy azon gondolkodnék azt a célt ki tologatja mindig csak odébb. Üldögélni a Balaton, Tisza… parton és csak bámulni ki a fejemből, azt gondolva, hogy minden egyes gondomat az apró hullámok a parti köveknek csapják és azzal azoknak vége van. Sétálni az éjszaka közepén az úttesten, mert olyan késő van, hogy már egy teremtett lélek sem jár arra. Megtanulni még nyelveket, megtanulni valakitől azoknak az igazi ízes ételeknek a receptjét.
Megtanulni valakitől, hogy igenis értékes vagyok, igenis enyém lehet a világból, amit csak akarok. Én is szeretném megtanítani ezt valakinek.
Én is érezni szeretném, hogy néha nem kellenek szavak, mert van valahol valaki, aki megérzi baj van, baj lesz és csak annyit kérdez a semmiből: „Nálad vagy nálam?”
Én is félek, hogy ha menni kell hát menni kell. Én is úgy fogom érezni, hogy „dehát még alig csináltam valamit.”
Én is búcsúzkodni akarok egy pályaudvaron annak reményében valaki hazavár, és a nyakába ugrani érkezéskor, mert ő bizony hazavárt.
Én is el akarom olvasni az összes „Te is képes vagy rá” könyvet, veszekedve az íróval, hogy na te aztán honnan tudod…
Én is meg akarom írni életem főművét...
Én is férjhez szeretném adni a lányaim, nősülni látni a fiam, ígérve jó anyós leszek, és én jó anyós leszek…
Én is vissza szeretnék kapni mindenkit, akit elvett a sors, vagy akik egy percre is azt hitték nincs mellettem helyük, és csak elhagytak. Én szélesre tárom a karom és visszavárok mindenkit….
Éppen ezért én is bakancslistát írtam, és hálás vagyok mert talán lesz lehetőségem végig is csinálni és ha a sors elég kegyes lesz hozzám, akkor talán nem egyedül…
