Lélek Szerintem a világ

Gondolsz-e rám…

Nem vagy itt, messze jársz.

anokpasiszemmel

Most mégis közel érezlek magamhoz. Hetek óta nem jártam erre. Máskor rendszerint befordultam abba az utcába, ami mellett most elsietnék. Látlak, hallom a hangod, amit felém hord a hideg szél. Akárcsak te, a kemény szél is lággyá változik ahogy az arcomhoz ér, szinte meleg. Ahogy te lágyultál meg mellettem.

Gondolsz-e rám? – Kérdezem, de nem érkezik válasz.

Vajon eszedbe jut néha, milyen volt várni rám? Üdvözölni, megcsókolni, szemembe nézni, vagy csak fogni a kezem? Eszedbe jut milyen volt szeretni és én hogy szerettelek?  Ahogy hajam a vállamra omlott, amikor a huncut tincseket kisimítottad az arcomból? Milyen volt megnyitni előttem a lelked, kezembe adni a szíved? Úgy vigyáztam rá, mint hímes tojásra, gyógyítottam, ha vérzett, és oly sokszor vérzett, akárcsak az enyém Emlékszel?
Eszedbe jut milyen volt rohanni hozzám, amikor már mart a hiányom, amikor egy jó szóra vágytál?
Emlékszel milyen volt együtt nevetni? Önfeledten, mintha semmi gondunk nem lenne?

Én emlékszem.

Minden veled töltött percre, talán sosem felejtem el. Magányos estéken amikor nem tudok aludni, felszállok az emlékek hajójára és beutazom a múltunkat. Emlékszem, amikor megismertelek, az első találkozásra, arra, amit első perctől éreztünk. Hogy annyi kapcsolódási pont kísérte végig az utunkat, ugyanazok a helyek csak más-más időben. Emlékszem hogy szólítottál, apró csilingelő dallamként melegítette mindig is a szívem. Emlékszem a bőröd illatára, már ezer közül is felismerem. Ahogy az arcod vonalát, a kezed puhaságát. Ahogy átfogtad az arcom, a vállam, vagy ahogy megszorítottad a kezem. Emlékszem a szemed csillogására. A színek játéka volt ez: a gondterhelt zöld, a nyugodt kék és az elégedett fehér, szinte átlátszó. Emlékszem az apró ráncokra a szemed körül, ha elmerengtél. Emlékszem a hangodra, a legforgalmasabb pályaudvaron is meghallanám és csak kutatnék, míg meg nem talállak. Emlékszem az álmaidra, emlékszem mennyire féltettelek, hogy megrogysz majd, ha nem sikerül. De emlékszem mennyire hittem benned, és ahogy te is bennem.

De emlékszem a pillanatra, amikor elromlott minden. A kemény szavakra, az azóta átsírt, álmatlan éjszakákra. Azóta minden percben attól félek, hova vezet mindez, mi vár még ránk, mire elég az, amit egymásnak adtunk, elég-e bármire is.

Csak visz a lábam, már nem is tudom merre járok, közben besötétedett.

Minden lépésnél egy újabb emlék vagy egy újabb félelem, és csak megyek és megyek. Nincs úticél csak azt érzem mennék, menekülnék innen. Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy közben észre sem veszem, hogy valójában feléd tartok, hogy átfagyott testem tested melege olvassza fel…

De te nem vagy itt…

(Kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük