Szerintem a világ

Levél egy meg nem született gyermeknek….

Ahogy meghallottuk az első szívdobogásod, azonnal elneveztünk, Kitti. Nem tudtuk miért ilyen gyorsan és miért így, talán mert első perctől neveden szerettünk volna szólítani, és éreztem kislány leszel.

Ott, akkor eszembe sem jutott volna, hogy ez a név már csak egy kis lélek emléke marad. Első perctől nagyon vártunk, alig győztük kivárni a percet, hogy elújságolhassuk mindenkinek, hogy létezel. Minden úgy ment, ahogy a nagy könyvben meg van írva, te rendre minden nap gondoskodtál arról, hogy amit olyan jóízűen megettem, az ne maradjon ott sokáig. Én boldogan rohangáltam az iroda és a mosdó között, néha ugyan harcot vívtam, hogy én

anokpasiszemmel

eszek-e a gyorsabb vagy a tábla csoki, amit előtte kb. 5 perccel ettem meg, mégis mindig csak nevettem és azt mondtam, jöhet a következő, mert az én drágámnak nincs mit tenni, van ízlése.

Aztán eljött a 16. hét, korán reggel mentem a kórházba, hogy megcsinálják a vizsgálatot, onnan munkába siettem. Mivel tudtam, hogy a következő vizsgálatig még van idő, meglepődtem, amikor a megcsörrenő telefonom kijelzőjén az orvosom nevét láttam. Ma is frissen csengenek a szavai: „Kedves, valami nem jó, a vizsgálati érték túl magas. De ne aggódjon, holnap várja a genetikus és kiderítjük, hogy csak vaklárma az egész.”

Ezzel a mondattal felvértezve mentem a genetikai központba, izgalomnak semm

i jelét nem mutattam. Higgadtságom egészen addig tartott, amíg meg nem hallottam azt a mondatot, amit egy kismamának sem lenne szabad:

“Édesanya baj van!”

Forogni kezdett velem a szoba, alig hallottam abból valamit, amit doktornő olyan kedves és

lágy, együttérző hangon próbált nekem elmondani. Hangja komolyra váltott: “Édesanya, ez a gyermek beteg…”  Aztán kezembe adta a papírt, amin a legszörnyűbb mondat volt olvasható: Élettel összeegyeztethetetlen betegség…

Ha már rövid élet jutott neked, az orvosok gondoskodtak arról, hogy a kis lelked minél hamarabb odaérjen ahova indultál. Nem szenvedtem, talán túl könnyen ment, ami némi nyugodalmat hozott, amíg megint el nem hangzott az esti viziten a korábbiaknál is megrázóbb mondat: „Édesanya, mit szeretne, mi gondoskodjunk a temetéséről vagy Önök szeretnének?”

Végig fogta a kezem, de én fel sem fogtam. Hogy mi? Hiszen két napja vásároltam meg a bútoraidat, két napja még láttam magam előtt, hol fogsz aludni, vagyis nem aludni, gondoskodva arról, hogy mi se tegyük. Láttam, hol fogsz játszani, hol fogsz rohangálni és azt is, a nővéred hol fog veled boldogan osztozni a babáin és talán később a fiúkon is…

Amikor másnap kiléptem a kórház kapuján, tudtam, már semmi nem lesz ugyanolyan. Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy nekünk együtt csak ennyi jutott. Hazamentem, és napokig meredten bámultam a dobozokat, amiket még kinyitni sem volt időm…

Eltelt 10 év, azóta képzeld annyi minden történt, született egy húgod és egy rosszcsont

öcséd, de szerintem te ezt pontosan tudod, mert biztos vagyok benne, hogy ahol most vagy, a nagypapáid ölében üldögélve figyeled és terelgeted az életüket és valahol az enyémet is. Minden kis szellőben érzem a simogatásod és minden

szivárványban a mosolyod, azóta még jobban szeretem az esőt a napsütésben, mert tudom, te utána felderíted a szívem….

Milliószor ölel a te drága Édesanyád….

(Kezdőkép: unsplash)

Ez az írásom először a Carrie.hu-n jelent meg

Drága kislányom, Kitti!

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük