Lélek Szerintem a világ

Szeretlek…

Megannyi nélküled eltöltött magányos éjszaka, megannyi kiabálás, átkozódás, ki nem mondott sérelmek után ma újra a karjaidban tartottál. Ma újra úgy öleltél mintha egy percre sem váltunk volna el.

Rá kellett jönnöm, nem megy nélküled, nem úgy süt a nap, nem igazi a mosoly, nincs szivárvány az eső után, csak a tomboló vihar. Így hát kútba dobtam az elveimet és csak átadtam magam annak, ami veled mindig is várt.

anokpasiszemmel

Annak a végtelen, és őszinte szerelemnek,amit most már tudom, csak tőled kaphatok.

Rohantál ma is hozzám, újra, mint már annyiszor. Nem számított semmi, csak hogy velem

legyél, hogy érezd én vagyok neked. Újra úgy bújtál, úgy csókoltál, mint régen, egy percre sem engedtél el.

Ma nem csak test a testtel talált újra egymásra, ma a lelkünk is táncot járt. Egy gyönyörű megkomponált szimfóniát játszott a szívünk.

Nem ígértél semmit, nem mondtál semmit, nem is kellett, mozdulataid beszédesebbek voltak mindennél. Én újra elvesztem a szemeidben, te pedig elvesztél bennem,

visszataláltunk egymáshoz,
bár talán soha nem is vesztettük el igazán, ami köztünk volt.

Sosem aludt ki a láng, az első perctől egymásra hangolódtunk újra, mint már annyiszor. Azt kívántam, ez a délután soha ne érjen véget, és hogy a hiányod soha többé ne kelljen érezzem, én pedig megígértem, most már mindig itt leszek.

Nem tudom mit hoz a jövő, nem tudom ez mire elég, de el kell végre hinnem, hogy te igenis csak engem akarsz. El kell engednem a félelmeim, ahogy végre meg kell tanulnom bízni benned.

Szinte már egy egész világ ellenünk van, de igenis vannak kapcsolatok, amelyek az égben köttetnek. Igenis van, ami megéri a számtalan esélyt is, mert történjen bármi, az utunk mindig egymáshoz vezet.
Garantáltan lesznek nehéz napjaink, garantáltan hosszú út áll még előttünk, de

mi mindig ott leszünk egymásnak ésén nem engedem el többé a kezed.

Csak néztelek, mosolyogtál, sokat. Már szinte kezdtem elfelejteni a kis gödröcskéket az arcodon, a szemed csillogását, hogy hogyan változik a színe ahogy először a zöldből kékbe, majd szinte színtelenbe megy át, miután mellettem megnyugszol. A kezed puha érintését, a szíved dobbanását, az apró sóhajokat, miközben mellkasodra hajtom a fejem.

Az idő lelassult, megszűnt a külvilág,és én újra boldog voltam.

Sosem csengett még szebben, amit akkor mondtál, sosem árasztott el még ennyire a nyugalom, mert tőled hallottam újra: „szeretlek”

 

(Kezdőkép: Unsplash)

Ez az írásom a Carrie.hu-n jelent meg először

 

Többé nem engedem el a kezed

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük